Komárom, 1895. január 8. - Budapest, 1949. február 6.Úgy indult, mint a Nyugat második nemzedékének egyik legtehetségesebb költője: lelkesedett Adyért, hatott rá Baudelaire, Babits és Tóth Árpád, versei gondos formaművészettel csiszolt, elegánsan dekadens, de a harcos politikai kiállástól sem idegen, művészkedően művészi írások voltak. És lett belőle a Horthy-korszak legbátrabb, legtörhetetlenebb ellenzéki publicistája, aki emelt fővel állt újra meg újra bírái elé, vádló volt a vádlottak padján is. Megismerte az embertelen korszak minden megalázását és testi szenvedését, harcolván egy ügyért, amelynek ő tudta a legjobban a reménytelenségét. Múlt századi vagy század eleji radikális polgár akart lenni abban a korban, amikor a fasizmussal szemben már csak a szocializmusban lehetett reménykedni. Küzdött egy már túlhaladott polgáreszményért, és közben mint regényíró mindenki másnál nyomasztóbban ábrázolta a polgári élet kiúttalanságát. Polgár volt, akit gyűlölt a fasizmus, és a szocialisták József Attilától Bálint Györgyig lelkesedtek érte, ha nem is értettek egyet vele. Olyan Don Quijotéja volt a lehanyatló polgárságnak, mint hajdan az igazi Don Quijote a feudális eszményeknek.
A nagy irodalmi és iskolai múltú Komáromból indult. Magyar-latin szakos tanárnak készült. A századelő polgári radikálisaiért lelkesedett. Azután jött az első világháború, elvitték a tűzvonalba, súlyos sebesülése után mint végérvényesen beteg embert szerelték le. Csoda, hogy ötvennégy évig el tudott élni, holott világéletében éjszakai munkával, napi nyolcvan-száz cigarettával, felettébb sok féldeci konyakkal, szerkesztőségi izgalmakkal, politikai harcokkal rövidítette az életét, a történelem pedig börtönökkel, munkaszolgálattal, német haláltáborral siettette a halálát.
Az első világháborúból visszatérő Zsolt már az irodalmi körökben elismert költő volt, amikor Nagyváradra került újságírónak. Ez a Nagyvárad mindenki számára ösztönző volt. Zsolt Béláról ott derült ki, hogy publicistának is, szerkesztőnek is nagyon jó. A forradalmak után, 1920-ban került fel Budapestre, ahol a huszonöt éves fiatalember azonnal fontossá és tiszteltté válik. Mint költőt a kezdetek kezdetén elismerte Ady és Babits is, most Bródy Sándor fedezi fel benne a publicistát. Kétségtelen, hogy hamar kialakuló harcos publicisztikájára ugyanúgy hatott Bródy, mint Adyéra vagy Móricz Zsigmondéra. De Zsolt politikai írásaiban van egy új hang is: a kiábrándult fanyarság. Huszonöt éves korára úgy érzi, hogy eszméi összeomlottak, az a haza, amelyet Horthyék formálnak, nem megfelelő haza az emberségesen érző, értelmes embereknek. Zsolt Béla ama ritka polgári publicisták közé tartozott, akiket nem csábított el Bethlen konszolidációja sem. Bethlennek a szocialisták közül is csak a baloldaliak voltak igazi ellenzékei, a polgárok közül alig-alig valaki, de elejétől végig és a leghangosabb szóval, s a hangossághoz ragyogó stílussal: Zsolt Béla. Így azután fekete bárány volt a hatalom szemében. De a polgári olvasók izgatottan várták az újabb Zsolt-vezércikkeket.
A Horthy-korszaknak a módszerei közé tartozott a magyar polgárság megosztása zsidókra és keresztényekre. A valóság az volt, hogy a hajdani nemesi-jobbágyi Magyarországon alig volt polgárság, és amikor a történelmi szükségszerűség fejleszteni kezdte a hazai polgárságot, ezek nagyobb részben olyanok voltak, akik az előbbi századokban nem számítottak magyaroknak: németek, szlávok, zsidók. Ezek egy-két nemzedék alatt a magyar nemzettudatnak, sőt legtöbb esetben a türelmetlen nacionalizmusnak képviselőivé váltak. Nos, Horthyék egyszerre csak magyarnak ismerték el a német és szláv eredetű polgárt, de kizárták a zsidó eredetű polgárt. A zsidó polgárság különböző rétegei még csak nem is értették - mert nem is volt érthető -, hogy ők miért kevésbé magyarok, mint a svábok vagy bunyevácok. A keresztény polgárok nagy része pedig kapott az alkalmon, és szembefordult a zsidó konkurenciával, nem véve észre, hogy a polgári testvérharc végképp aláássa a polgári létet. S minthogy féltek a történelem szocialista megoldásától, nem is kevesen közülük tehetetlen előkészítői, eszközei, kiszolgálói lettek a fasizmusnak. Ámde ebben a helyzetben a zsidó polgárság sem a polgári hagyományokat folytatta, hanem igyekezett beleilleszkedni a Horthy-rendbe, amíg lehetett. Végül is rájuk zuhant a történelmi tragédia, és kipusztultak: a mintegy milliós lélekszámú magyar zsidóságból elenyésző tízezrek úszták meg élve a fasizmus őrjöngését, vagyis történetük befejeződött, maradékuk egy-két nemzedék alatt nyomtalanul szívódik fel a társadalomba, legföljebb annyi emléket hagyva, hogy a magyar polgári felemelkedés idején jelentékeny szerepük volt a magyar irodalomban és tudományban.
Nos, ennek a halálra ítélt magyar zsidó polgárságnak az írója volt Zsolt Béla. Mint publicista a nagy, közös polgári eszményeket képviselte. Regényeiben azonban arról a világról vallott, ahonnét maga is származott. Sok regényt írt, jó néhány közülük elnagyolt, több bennük a publicisztikus vagy moralizáló elem, mint az igazi epika, ámbár mindegyikben akadnak kitűnő fejezetek. Van azonban néhány regénye, amely a két világháború közötti magyar irodalom múlhatatlan remeke, ilyen a Gerson és neje, a Bellegarde, a Kínos ügy és A dunaparti nő. Ezeknek hősei a magyar zsidó polgárságból, pontosan, a pesti polgárságból kerültek ki: kispolgárok, értelmiségiek, nagypolgárok. De bárhol is állnak a társadalom létráján, kivétel nélkül olyanok, akiknek élete kudarcra van ítélve. Vagy ha sikeres az életük, mint Gersoné, a nagytőke alázatos, sőt lelkes kiszolgálójáé, az erkölcsileg úgy elzüllik, hogy az olvasó utálkozva teszi le a könyvet. Az olvasó egyébként is örökké viszolyog, ha Zsolt-regényt olvas. Nincs ezekben az érdekes történetekben egyetlen vonzó alak sem. A polgárság bús képű lovagja visszataszítónak rajzolja az egész polgárságot. Ha valakire ráillik a kritikai realista jelző, a perspektívátlanság hiteles ábrázolása, akkor századunk magyar irodalmából elsősorban Zsolt Bélára illik. Sötét, naturalizmushoz közeli képekben, de biztos kezű meseszövéssel marasztalja el szemléletesen ábrázolt alakjait. Gyakori anekdotaszerű eseményeiből kikerekedik a polgári kicsinyességek enciklopédiája. Soha senki ilyen humortalanul nem tudott anekdotázni.
De sikeres regényíró volt, ellenfelei is érdeklődve várták regényeit, ahogy ellenségei is mindig elolvasták vezércikkeit. Élete pedig szerkesztőségekben és kávéházakban telt el. Kitűnő, bár fanyar csevegő volt. Folyton éppen szerkesztett, beszélgetés közben is. Szervezte az irodalmat. Saját személyében volt a polgári baloldal.
Azután elvitték munkaszolgálatba, ahol a megalázásból és a testi szenvedésből az szabadította ki, hogy bíróság elé állították, és börtönre ítélték. Onnét vitték a koncentrációs táborba, ahonnét sikerült kimenekülnie és Svájcba szöknie.
Halálos betegen tért haza 1945-ben. De nem pihent. Ő volt a Polgári Radikális Párt napilapjának, a Haladásnak a főszerkesztője, képviselője lett pártjának. És közben megírta utolsó epikus nagy művét, a Kilenc koffer című önéletrajz-regényt. Ez a dokumentum voltában is fontos mű, amely újságfolytatásokban jelent meg, máig sem sorakozott könyv alakban a Zsolt Béla-regényekhez. De nagyszerű publicisztikájának válogatása is régóta adóssága a könyvkiadásnak.
1949-ben halt meg, a rég megérdemelt magas kitüntetés halálos ágyához érkezett. Azóta kevés szó esett felőle, ha talán legjobb regénye, A kínos ügy meg is jelent új kiadásban. Az ő irodalmi emlékezetének méltó felidézése is adósságaink közé tartozik.www.mek.oszk.hu